Sziasztok!

Elnézést, hogy tegnap nem jöttem, nem volt igazából időm, és nem akartam több kifogást keresni, hogy miért halogassam a tanulást, így is csináltam eleget.

Megkaptam Solemtől a krediteket - amit ezúton is nagyon köszönök neki, hálás vagyok, hogy megismertettek a G-Portállal, és hogy lehetőséget adtak egy könnyebben, eredményesebben szerkeszthető oldal létrehozásához. Így frissíteni is több kedvem van.

Más... igen, most nagyon fáradt vagyok már, de igazából az a baj, hogy aludni azt így sem tudok, mert valami mindig van, amin kell gondolkozni. Érdekes, mert ma elég sok jó dolog történt velem és még is. Nem reagálok én már jól a jóra se mindig. Különben is, ilyenkor mindig jönnek a kérdések... megérdemlem én egyáltalán ezt? Vajon mivel szolgáltam rá? Rászolgáltam egyáltalán?

Konkrétan két dolog is volt, ami hasonlókat vet fel. Az első még az egyszerűbbik talán (nem, nem az, mert bonyolultabb elfogadni). Szóval... vajon tényleg létezik olyan, hogy valaki engem feltétel nélkül elfogad? És mégis ugyan miért tenné? Én nem voltam se okos, mondani se tudom már, amit gondolok, érzek, ugyan, honnan tudná, hogy én mit gondolok? És mióta lettem én ennyire távolságtartó? Tudom én azt, hogy nekem ez nem megy egyszerűen, de úgy néz ki, negatív irányba haladok. De talán azért így, az évek folyamán már egész jó arányt sikerült felállítanom. Sőt, ha az iskolára gondolok, nem a rossz jut eszembe, hanem ezek a dolgok... úgy néz ki, mégis kaptam itt valamit - nem is keveset.

A másodikon még ülni kéne egy kicsit, meg rágódni (ültem én már eleget rajta pedig...). Mert furcsa, hogy éppen így lett ennek vége. Illetve nem vége, folytatása, de szép folytatása (mondom, hogy jó dolog, na). Csak az vetődik fel, hogyha vajon soha se tudja meg, hogy mit gondoltam akkor, mi történne ma? Írtam azért én már elég durva dolgokat is... de hát el kell fogadnunk a gondolatainkat, ugye?

Tádám, visszatértem, már megint rébuszokban beszélek (ez így értelmes). Ne is próbáljatok megérteni, reménytelen eset vagyok.