Sziasztok!

Igen, szánom-bánom, hogy nem jöttem egy hónapja, meg hogy csomó ideje halogatom ezt a bejegyzést is, de szeretnék mindent leírni, ahhoz meg elsősorban idő kell - remélem, ez "pótolja" a kimaradt hónapot (aztán sok más képem van még, majd olyat is hozok, azt nem nagy idő megírni :)) ).

Szerintem itt még nem említettem, de plurkön sokszor, hogy egy program keretében Spanyolországban, egész pontosan Vigoban voltam a múlt héten hétfőtől péntekig.

Ebből két napot rögtön le is számolhatunk, mivel az út az nagyon hosszú volt. Bécsig mentünk busszal Budapestről (két és fél óra), ott szálltunk repülőre Madridig (azt hiszem három óra körül, de jó hosszú volt, az biztos), ott volt egy négy-öt óra közti hosszúságú átszállásunk, és egy órás repülőúttal mentünk el Vigoba. Nem mondom, hogy nem volt hosszú, de abszolút megérte. :)

Egy spanyol lánynál voltam azon a héten, akivel előtte két e-mailt váltottunk, meg megkerestük egymást Facebookon, de kedvesnek tűnt. Nagyon izgultam, hogy szeretni fog-e, tudjátok, csak a szokásos. Előző héten ugye eléggé beteg voltam, de itthon maradni „nem volt időm”, így Anyuval úgy beszéltük meg, hogy hétvégén végig fekszem. Csak azt és semmi mást.

Ajándékot szóltak is, hogy vigyünk, a vevőset Anyura bíztam, de akartam valamit készíteni mellé, hogy egy kicsit „belőlem” is legyen. Persze a készíteni alatt hímeznit értek, és már néhány héttel az indulás előtt elkezdtem gondolkozni mintákon, keresgélni, de nem tudtam igazából, hogy mit akarok… kaptam olyan ötletet, amit meg akartam saját mintásba, de ugye közbejött a betegség, és csak néhány órám volt megcsinálni… Végül Anyunak eszébe jutott, hogy a dédinek van népmotívumos keresztszemes könyve, és megkerestük, tiszavidéki mintákkal van tele, többségében elég nagyon (függöny díszítéshez, meg ilyesmihez ajánlgatja őket), de vannak kicsi aranyosak is, kiválasztottunk egy madárkásat, szerintem 2 óra körüli munka volt felirattal együtt… Mutatok képet: („Greetings from Hungary” = Üdvözlet Magyarországról kb.)

Ezt még beraktam egy sárga kartonba, és mini kártya lett belőle. A kézipoggyászba tettem, hogy még megmutathassam a tanárnőnek is például, ez most lényegtelen információnak tűnik, de mindjárt meglátjátok, miért is lényeges…

Jó korán indultunk, úgyhogy fél tíz körül (mármint este) megérkeztünk. Út közben még egyszer elmondtuk a tanároknak az előadást, azzal nem volt gond. (A találkozó témái a függőségek voltak, mi erről csináltunk angolul.) Amikor megérkeztünk, mentünk a reptéren oda, ahol a csomagokat szokták kiadni… jött egy férfi, spanyolul kérdezte tőlünk, hogy beszélünk-e spanyolul. A tanárok mondták, hogy nem, erre lemondó arckifejezéssel közölte, hogy „no luggages”, vagyis nincs csomag. Mi meg nem értettük, hogy mi van…

Aztán a másik oldalra kellett menni, hogy ezt tisztázzuk, de közben már vártak minket a spanyolok, és nagyon aranyosak voltak, mert még névtáblákat is csináltak. :) Szóval minden jó lett volna, ha mi éppen nem a csomagokat keressük. Igazából annyira nem aggódós a dolog így visszagondolva, mert hát csak nem vesznek el, meg egy napot kibírok kölcsöncuccal is, csak akkor azt se tudtuk, hogy mi van, és mindenki ideges volt, és mutogatni kellett a táskákat, meg ilyesmi… aztán mondták, hogy Madridban nem rakták át a másik gépre (egyébként az egész repülőjét nem), és másnapra hozták.

Én meg közben megismerkedtem Irene-vel élőben is, és tényleg nagyon aranyos volt. Meg a szülei is, mindenki mosolygott. Bár a tabu témám, a mit vagyok hajlandó megenni már az autóban is előjött, de hát ez azért várható. :) De végül is általában meg tudták oldani ezt is, bár nem tudom, hogy volt ennyi türelmük hozzám – én mindent megkóstoltam, meg igyekeztem, de az ételek nagy részéről az volt az első kérdésem, hogy „what is that?” (mi ez?), ők meg ámultak, hogy nem ismerem. Első nap hamburgert csináltak, azzal azért nem volt ilyen probléma. :) És vicces, mert indulás előtt pont beszélgettünk anyukámmal, hogy ugye (lévén én narancsimádó vagyok) Spanyolországban muszáj narancsot ennem, és erre rögtön ráéreztek, az apukája narancslevet facsart reggelente. Mondom, hogy nagyon aranyosak voltak. :)

Az első néhány napban ismét rá kellett jönnöm, hogy még mindig túl bonyolult dolgokat próbálok magyarázni angolul túl bonyolult módon. Én nem fogok hisztizni a spanyolok nyelvtudásáról, mert nagyon nem volt szimpatikus, amikor más ezt csinálta. Annyit kell tudni, hogy ők nem első nyelvként tanultak angolt, mert ott van egy helyi másik nyelv, a galíciai (egyébként a vezető tanáruk is azt tanította, nem angolt, de nagyon jól, és ráadásul számomra teljesen érthetően beszélt angolt is). Irene jól beszélt angolul (bár ezt ő nem volt hajlandó beismerni – pedig a többiekhez képest is abszolút, egy lány volt, aki nagyon tudott, de ő mondjuk messze jobban nálam is), meg nekem azzal sem volt problémám, aki nem. Volt például egy barátnője, aki nagyon aranyos volt, de ő viszont tényleg nagyon nem tudott angolul – az egyszerűbb mondatok is segítséggel mentek. De nem mondta azt, hogy „nem tudok angolul, hagyj már békén”, hanem mondta, hogy márpedig ő velem angolul fog beszélni és sokszor odajött, meg mondott dolgokat. :) Nekem ez például annyira szimpatikus volt, én a helyében nem tudtam volna így hozzáállni. Elkalandoztam… szóval nekem nem volt bajom a nyelvtudásukkal, de elején, amíg nem szoktunk egymáshoz, akadtak megértési problémák.

Szóval először hanyagolnom kellett a bonyolult témákat, meg a bonyolult szavakat. Meg ha valamit nem értettek, akkor azt máshogy elmondani, aztán inkább szavanként, hogy abból rakják valahogy össze… és a bonyolult nyelvtan a valóságban NEM jobb nyelvtan, a nyelvvizsgán hiába az. Egyébként ezután már simán beszélgettünk komolyabb témákról is, csak hozzá kellett szokni, szóval ugyanúgy terítékre került a zöld város, a nyelvtanulás, a magyar-spanyol mentalitás összehasonlítása, a foglalkozások, meg hasonlók. :) Csak nem kellett elsietni.

Egyébként a csomag gondot nagyon jól megoldották, én biztos nem tudtam volna így, volt becsomagolt fogkeféjük, fésűjük, meg minden. Kaptam pizsamát, másnap meg behozták az iskolába a táskákat, és ott átöltöztünk tiszta ruhába. Nem volt gond. :) És itt jön képbe, hogy az egyik ajándék a kézipoggyászomban volt – azt így már az elején oda tudtam adni, tetszett is neki, az íróasztalára tette, meg mondta, hogy ő ilyet nem tud. :) A többi ajándékot is odaadtam másnap, de azok annyira nem érdekesek – bár az vicces volt, hogy az anyukája megkínált a marcipánból, amit vittem, és azt hitte, azért nem kérek, mert ajándékba hoztam, közben meg simán nem szeretem. :)

Az első nap reggel viccesen sikerült. A spanyolok ugyanis nálunk sokkal „éjszakaibbak” (oké, én nem alszom, engem nem lehet besorolni), az egyik lánynak pl. kilenctől tízig volt foci edzése. Mi, magyarok meg csak néztünk, amikor mesélte. Az iskola náluk 8:20-kor kezdődik, nálunk 8:15-kor, szóval az hasonló, de náluk nyolckor még zárva volt az iskola, és SENKI nem volt ott. Ja, mert iskolabusz van ám (nemcsak egy), csak minket reggelente kocsival vittek. Szóval mondta előző nap, hogy keljek hétkor. Szóval én jó kislányként beállítottam hétre a mobilt, siettem is (itthon mindig negyed óra alatt kapom össze magam…), meg zörgést is hallottam már (később kiderült, hogy az anyukája volt, aki korán bejár dolgozni), szóval 7:20-ra körülbelül el is készültem. Gondolkoztam, hogy most menjek ki, vagy mi legyen (egyébként a nővére szobájában voltam, aki most egyetemista, ez kimaradt), aztán kimentem. Anyukája nevetett, amikor meglátott és betessékelt Irene szobájába, kiderült, hogy ő még aludt. :) Itthon én is ezt csinálom (mondtam, hogy negyed óra alatt készülök össze), szóval nem meglepő. :)

Aztán mentünk az iskolába. Első nap, a csomagügyek miatt (is), borult a program, és egész délelőtt az iskolát mutatták be – mondjuk szerintem az a rész egy fél óra alatt lement. Nem voltak tanárok, hivatalosan „ismerkedni” kellett, a fiúk kint fociztak eleinte, mi meg bementünk, mert hideg volt… Jól látod, hideg, Spanyolországban, ott ugyanis most hasonló a hőmérséklet. Bár amikor később az anyukájával beszélgettem, rájöttem, hogy ez biztos nem jellemző, hiszen nekik citrom- meg narancsfáik vannak, és ő mondta, hogy náluk sosincs hó, amin nem tudom, hogy miért lepődtem meg (mediterrán éghajlaton evidens), de olyan furcsa volt akkor is. :) Egyébként – főleg ehhez képest – meglepően jól bírták a hideget, mi kértük, hogy menjünk be, mert fázunk. Az iskolában meg sokáig gondolkoztunk, hogy mit játszunk, aztán végül is mindenfélét csináltunk, de semmit sem hosszabb ideig… a másik öt magyar lány közben eléggé csoportosult, de én erőltetni akartam (akkor még azt kellett, tudjátok, milyen nyuszi természetem van), hogy a spanyolokkal legyek, különben tudtam magamról, hogy a hét hátralévő részében egy szót sem kommunikálok majd velük, mert az a képzetem lesz, hogy már tuti utálnak… (oké, ez így is volt egy csomószor, ráadásul teljesen alaptalanul, alig győztem mondani, hogy az én hibám, ilyen vagyok) Szóval én velük voltam és dél körül már semmi nem volt, Irene sokat beszélt hozzám, meg mindenkit bemutatott, meg mindenre válaszolt. Igen, azt már mondtam, hogy nagyon rendes… :) Sőt, mondta is nekem, hogy a barátja vagyok… :)

Délután megjöttek a tanárok, és akkorra már abszolút ott ültem a spanyolok között, Irene nagyon rendes volt (oké, ezt még legalább százszor leírom most, de ha egyszer így van…), mert egész héten megengedte, hogy mellette legyek, szóval sose voltam egyedül. :) Ráadásul abban a teremben pont öt szék volt egymás mellett, tehát a magyarok mellől amúgy is kiszorultam. Az egyik tanárnő meg is jegyezte, hogy én már rögtön hogy benne vagyok a társaságban, az én tanárnőmmel meg visszafelé a repülésnél is beszéltünk róla, hogy mennyivel nyitottabb voltam, mint szoktam lenni, meg hogy azért tudok én túllépni ezeken a korlátaimon, csak nem egyszerű. :) De most nagyjából sikerült, és ennek nagyon örültem!

Aztán voltak az előadások, mindenki csinált az országáról/iskolájáról, meg a függőségekről is. Az elején meglepően érdekesek voltak, általában a prezentációról olvasták fel, ahol oldalas szövegek voltak, és a nagy részét átugrottuk… A végén mondjuk voltak jók, meg tényleg sok érdekes témát vetett fel, a nyolcadikosokkal, akik a miénkhez a cikkeket küldték itthon előadtuk most szerdán, velük sokat beszélgettünk róla. Azt még nem is mondtam, hogy nem csak magyarok és spanyolok voltak, hanem franciák (bár ebből csak tanárok szerintem), szlovákok, németek és olaszok is. Ez ilyen igazi nemzetközi találkozó volt. :) Szóval a magyar és szlovák előadások előtt mentünk haza (iskolabusszal ezt már) ebédelni, Irene úgy mesélte, hogy náluk ez a katolikus iskolák kivételével mindenhol így van, visszamennek ebéd után tanulni. Nálunk mondjuk pl. ez nehezen lenne kivitelezhető…

A mi előadásunkat elhalasztottuk (majd ha visszajönnek), hogy ne nyúljon túl hosszúra a dolog, de mondjuk a szlovákoknál meg nagyon sok volt, úgyhogy a teljese sportolási idő elment velük (az lett volna délután). Csak ránk nem volt idő, de mindegy, legalább még tudjuk gyakorolni, a négy főpróbából kettő már megvolt, ötödikre majd előadjuk nekik, ha visszajönnek. :)

Azután már ilyen iskolán kívüli szervezésbe (nem is mindenki oda jött) elmentünk a parkba, előtte jó sokat sétáltunk, bár nekik ez, úgy tűnik, nem volt sok. Vigo – ahhoz képest, hogy repülőtere van – ebből a szempontból egy magyar kisvárosra hasonlít leginkább, mert nem nagyon használtunk tömegközlekedést, én meg ugye mennyit használom nap, mint nap. Egyébként erről is beszélgettünk, hogy én hogy járok iskolába, mennyit utazom és hánykor kelek, szegény eléggé megrémült tőle. :) Nagyon mások a szokások, az biztos. Egyébként Vigo nagyon „zöld”, nekem ez volt az egyik dolog, ami a legjobban tetszett benne. Egyébként van egy nagyon iparos oldala is, de azt majd később ecsetelem. Viszont a park gyönyörű volt! Sokat beszélgettünk mindenkivel, jó volt. :) Bár mondjuk az olaszok rájöttek, hogy tudnak úgy a spanyolokkal beszélgetni, hogy ők olaszul mondják, a spanyolok meg spanyolul válaszolnak, mert egy-két szó kivételével megértik egymást… nos, én nem tudtam megkülönböztetni a két nyelvet, ami azért durva, nem tudtam, hogy ennyire hasonlítanak. Szóval néha elfelejtkeztek arról, hogy németek és magyarok is vannak, de az egy hét alatt a nulla spanyol tudásomról eljutottam odáig, hogy volt, amit megértettem köztük, a franciából kikövetkeztetve, nagyjából. A vicces az volt, amikor arról beszéltek, hogy az oktatástól el akarják venni a pénzt, és ezt megértettem SPANYOLUL. Azon mondjuk ők is meglepődtek, meg én is.

Szóval az első nap nagyon jó volt. Másnap a várost mutatták be, először voltunk az óceánnál, a kikötőnél. Viho halászváros, szóval ott ilyen nagy halraktárok, meg csomó sirály, meg minden ilyesmi volt. Na, ez volt az út legrosszabb része, ahogy fogalmaztam, amikor kérdezték, hogy milyen volt, „well, I don’t like the fish, I don’t like the smell of the fish, I don’t like to see fish, so it wasn’t so good…” (hát, nem szeretem a halat, nem szeretem a hal szagát, nem szeretem látni a halat, szóval nem volt túl jó) Apukája a végén viccesen megjegyezte, hogy biztos a halak tetszettek legjobban Vigoban. :)) De az óceán meg már itt is szép volt… Aztán mentünk még ilyen turistabusszal, aminek a szépséghibája az volt, hogy kaptunk fülhallgatós angol szöveget, de gyakorlatilag semmit nem értettem belőle, halk is volt, csúnya (már nekem csúnya) angol is… de szép volt minden, meg csomó dolgot felfedeztem, úgy szerettem ezekre az apró dolgokra rácsodálkozni, hogy náluk van pálmafa, meg zöld színű a jelzőlámpa (az a része, ami nekünk fekete), meg mozog rajta a kis figura, és van olyan, amelyik visszaszámol. :)

Délután is óceánhoz mentünk, de akkor már a partra, és csak én voltam ott magyar, mert a többiek vásárolni mentek. Szerencsére Irene megkérdezte, hogy szeretek-e vásárolni, és elég egyértelműen rávághattam, hogy nem. :) Ezt most a szokásosnál is jobban kihagytam, kagylókat hoztam haza, meg ilyesmit, nem vettem semmit. (Igen, ez egy anti-lány effektus, majd még egyet említek még a bejegyzésben. :D) Szóval az óceánpartra mentünk, jött velünk Irene egyik barátja is, aki nagyon kedves volt egyébként, bár onnantól, hogy kiderült, hogy tanító bácsi akar lenni, ez már egyértelmű volt. :) A busz is nagyon jó egyébként (bár kicsit összekevertek valamit, mert lekéstük az óránként járó buszt, úgyhogy inkább sokat sétáltunk), ilyen kártyákkal utaznak, amit egy kártyaleolvasóba raknak be, szerintem olyasmi, mint a bérlet. A parton sétáltak velem, hogy gyűjtsek kagylókat, azt még nem fényképeztem le, de majd a következő adaggal, most nem töltöm fel azt külön, nagyon szépeket, meg különbözőket találtam. :) Elfoglalták az éjjeliszekrényem, a többit átköltöztettem. Itt mondjuk hamar hideg lett, szóval aztán mentünk is, meg vacsorázni pizzazóba vacsoráztunk, ahol a szüleivel is beszélgettem. Leginkább az anyukájával, aki ő maga fogalmazott úgy, hogy a nyelvtudása nem túl jó, de bármit el tud magyarázni. És tényleg bármit el tudott, mutogatva, meg mindenhogy, mondtam is neki, hogy ez a lényeg úgyis. :) Az apukájával is beszélgettem, de ő otthon is inkább hozta a gépet, ha belekeveredett valamelyikünk valamibe, a Google Fordítóval. :)) Most nem is én hoztam be a képbe, bár spanyol-magyar területen elég érdekes, spanyolról inkább angolra volt jó, magyarról visszafelé ment. De nekem sokszor nem jutott eszembe, hogy most hogyan kéne beírnom magyarul, hogy normálisan lefordítsa…

Másnap mentünk Santiagoba, mindenki előre mondta, hogy ez lesz a legnagyobb élmény, meg hogy gyönyörű, meg hasonlók, és tényleg szép. (Attól függetlenül, hogy mint látjátok, a bejegyzésem eddigi része az emberekről szólt, én erre fókuszálok, ha kedvesek velem, akkor onnantól minden jó) Egyébként itt már összeült a három spanyol barátnő, én meg voltam velük negyediknek, de nagyon jó volt, a másik két lány is kedves. Az egyikőjük csendesebb, ő velem nem sokat beszélt, de egyébként aranyos, a másik lányról meg már beszéltem, ő volt az, aki nagyon jól megtanult (ráadásul önszorgalomból) angolul, és mindenki hozzá járt fordítási tanácsért. :) Ő is nagyon kedves volt, amikor bementünk enni, ő „pátyolgatott”, meg fordított nekem, mondtam is, hogy bocsánat, ez nekem magyarul is nehezen megy, de végül is csak megoldottuk, hogy ne maradjak éhen (…mondjuk náluk mindenhol óriásiak az adagok, mindig mondták is, hogy annyit egyek, amennyi jól esik, meg pl. az is érdekes volt, hogy ha már a vacsorát sem tudtam megenni, utána még kínáltak gyümölccsel meg ilyesmi, de ezt már a franciáknál is láttam tavaly). Santiago de Compostelában először megnéztünk egy múzeumot, ahol szintén nagyon rendesek voltak a lányok, csak spanyol feliratok voltak, úgyhogy mindenről meséltek, meg jó sokat beszélgettünk. Aztán kaptunk szünetet, ahol ettünk is, amit már mondtam, ott már sejtenem kellett volna a „turpisságot”, amiről később lesz szó, mert Irene az egyik barátnőjével kijárkált, én meg mentem volna utánuk, de a harmadik barátnő mondta, hogy ne hagyjam egyedül, ami csak azért volt érdekes, mert legalább tízen voltak még körülöttünk. :) De erről majd később. A rossz része akkor jött, amikor a katedrálisra külön vitték fel (szó szerint fel, mert a tetején voltunk, ami amúgy jó volt, meg érdekes is), és akkor elszakadtunk. Aztán órákig nem szólt hozzám senki, a spanyolokhoz visszamentem, de ők mással voltak elfoglalva, aztán a magyarok elhívtak, és mentem velük, de ott voltam végig hátul gyakorlatilag és senki nem beszélt velem… Aztán amikor szembetalálkoztunk a spanyolokkal én vissza is mentem velük, csak ott is kellett várni a buszra, és még mindig nem beszélt velem senki, és az már kicsit sok lett…

Persze TUDOM, hogy szeretnek, meg csomót mondták is, de én olyan hamar el tudok bizonytalanodni, úgyhogy így kicsit a szokásosnál is csendesebb voltam, meg kérdezgették, hogy mi bajom van, mert úgy nézek ki, mint aki mindjárt sír, és én meg nem tudtam elmondani, mert akkor még nem tudtam ilyen normálisan se megfogalmazni, csak sok volt az, hogy onnan is kimaradtam, a magyarok meg szinte nem beszéltek velem (oké, később kiderült, hogy nem utálnak, meg visszafelé már beszéltem némelyikükkel, de úgy ott akkor is rossz volt, főleg, hogy először még a közös képről is lefelejtettek majdnem, mindegy, ezen már túlléptem), de ugye a sok faggatódzás végén már tényleg sírtam, pedig nem akartam hisztis lenni, meg direkt nem mondtam, mert nem ismertek eléggé még ahhoz, hogy ezt tőlem tudják hova tenni… Aztán próbálták kitalálni, hogy a szüleim hiányoznak-e, meg hogy akkor történt-e valami, amikor a magyarokkal voltam, és mondtam, hogy nem történhetett semmi, mert senki nem szólt hozzám, aztán már értették, hogy csak kicsit egyedül voltam. De igazából tényleg nem akartam ilyen nagy ügyet csinálni belőle… viszont nagyon aranyosak voltak, mert magyarázták, hogy ha nem beszélnek hozzám, az nem azért van, mert nem szeretnek, hanem mert angolul nehéz kommunikálni, és mindenki mondta, hogy szeret, meg ilyesmi. Ezen már túlléptem, és tényleg hihetetlenül rendesek voltak (ezt majd még ecsetelem, mert nem csak innen derült ki, hogy szerettek), csak tudjátok, hogy milyen vagyok, nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy engem bárki is szeret, mert gyakorlatilag csak a hibáimat látom egy hosszú, végtelen listaként, és azok alapján már mindenkinek rég utálnia kéne… Miután hazaértem az egyik lány írt is, hogy az úton minden rendben volt-e, beszéltek-e hozzám, én meg nem győztem magyarázkodni, hogy ez az én hibám volt, nem az övék vagy bárki másé, mert kis dologból csináltam nagyot, csak túlérzékenykedtem a dolgot, és még akkor is mondta, hogy ő tudja, hogy nem az én hibám, meg ne felejtsem el, hogy „nice” vagyok (bocs, nem tudom egy szóval lefordítani), szóval tényleg nagyon kedves volt ő is.

Meg egyébként Irene is mondta, hogy ne sírjak, mert még ajándékot is hozott nekem. :) Én meg úgy megörültem, hogy gondolt rám, meg akkor úgy előbb oda is adta, hogy jobb kedvem legyen, ráadásul kiderült, hogy azért voltak azok a „kisurranások” a barátnőjével, mert ezt keresték. Ilyen fekete compostelai egyetemes pólót kaptam, nem tudom elmagyarázni, majd csinálok inkább képet, abban jöttem haza másnap, de ez az egész volt annyira szép, hogy így szaladgáltak utána, meg hogy gondoltak rá, meg tényleg… :)

Aztán visszafelé már nagyon figyeltek, hogy nehogy bármit ne fordítsanak le, ráadásul az egyik olasz fiúhoz mentünk beszélgetni és nagyon vicces volt, mert a spanyolok megpróbáltak egy olasz receptet felolvasni, aztán adtam nekik magyart is. Hihetetlenül sokat nevettünk. :) Szóval nagyon jó volt, este még elmentünk így együtt az ottani plázába sokan egy „búcsúestére”, ami abból állt, hogy ettünk, aztán kimentünk a jó hidegbe beszélgetni. Én nagyon fáradt voltam, úgyhogy nem sokáig bírtam, de jó volt. :)

Aztán másnap már jöttünk is haza. Gyakorlatilag elrepült, én már előző nap is mondtam neki, hogy nem akarok hazajönni, és aranyos volt, mert végig azt mondta, hogy ő se akarja, de már áprilisban jön vissza, és akkor találkozunk megint és megint jó lesz. Este még a szüleivel is beszélgettünk, az apukája csinált egy „meglepetést”, beírt a fordítóba spanyol mondatokat, és betette nekem a wordbe angolra és magyarra fordítva. És végig nagyon kedves volt, mert kérdezett sokat, meg mondta, hogy mennyire örül, hogy ott voltam, hogy milyen kedves vagyok, meg dicsért egy csomót, én meg nem is értettem, hiszen alig beszéltünk, és többnyire akkor is ennivalóról, amiben meg elég nehéz velem.

Aztán reggel lett, és az anyukája is úgy búcsúzott el, hogy menjek még vissza hozzájuk. Aztán vittek ki, és én ott már búcsúzásnál megint sírtam, Irene meg rögtön mondta, hogy „don’t cry” (ne sírj), de hát én ilyen szörnyen sírós vagyok, nem akarok jelenetezni, meg ilyesmi, de hát ez a túlérzékenység, maradtam volna még. Közben az apukája még az angol tanárnőmnek is nagyon dicsért, mondta később nekem, ez is nagyon jól esett, hogy még mögöttem is ezt mondta, úgyhogy ez már a „paranoid énem” számára is megcáfolhatatlan dolog. Szóval Irene is úgy búcsúzott, hogy áprilisban látjuk egymást, nagyon rendes volt. Meg a többiek is, még a tanárok is mondták, hogy ne sírjak már, hát jön vissza, bő egy hónap, én meg nem győztem magyarázni, hogy csak túlérzékeny vagyok, és tudom, hogy akkor is jó lesz és már nagyon várom. Az egyik tanárnő mondta is, hogy ez sokkal jobb, mintha érzéketlen lennék, én meg aztán felszárítottam a könnyeimet, és minden jó volt.

Itthon meg megállás nélkül erről beszélek, mához egy hónapra jönnek vissza, annyi tervem van, már annyira várom! Ráadásul a visszautazós napon lesz a szülinapja, már Anyuval meg is beszéltem, hogy azt előző este meg kell itt is ünnepelni, hímzek, meg egyszer még kipuhatolom, hogy szereti-e a csokis sütit, mert akkor hozunk neki dobos tortát, az igazi „magyar torta”, és ráadásul nagyon finom is. :) Jó lesz, nagyon várom, meg izgulok, meg minden, csak lenne már itt… :)

Tuti egy csomó mindent kihagytam, pedig így is annyit írtam. Ja, a kutyusról nem is beszéltem, mert hogy az is volt nekik. Hát tőle nem féltem, mert nagyon-nagyon-nagyon pici volt. :) Nem korban, hanem méretben, inkább csipogott, mint ugatott, azért nem simogattam, de megvoltam mellette. :)

Képeket akartam csinálni, sokat. Becsszó. De nem vitt rá a lélek legtöbbször… a többiek többet csináltak (bár még nem kaptam tőlük), ide felteszem a sajátjaimat, aki pl. ismerősöm Facebookon, az ott láthat bejelölve többön is (olyanon is, amin Irene-vel vagyok, bár nem csak ketten, de itt pl. olyan nincs), de más tollával nem ékeskedem, azt nem rakom fel ide. Majd ha itt lesznek, kell kettes fotó nekem Irene-vel… már úgy várom! (Vagy ezt már említettem…?)

Szóval a képek:

Néhány először a szobáról, ahol voltam, ez nekem emlék. Az Eiffel-tornyos dobozka miatt ismeretlenül is szeretem a nővérét. :)

A kikötőlátogatásról: (nyugi, halakat nem fotóztam!)

Pálmafaszerűség :)) (mozgó buszból fotóztam ablakon keresztül, azért ilyen a minőség)

Óceánpartos fotók: (ebből lett a legtöbb)

(ez egy "don't forget me" fotó - az olasz fiúval, aki az elején velem is kedves volt, a végé már annyira nem...)

Képek Santiagoból:

(Albával a katedrális előtt)

Na, ennyi lenne a jó hosszú bejegyzés... illetve még egy dolog: szerencsém van abban (is), hogy a három lány, akivel összebarátkoztam jön Magyarországra, mert van, aki nem jön vagy máshova megy. De már nagyon várom, hogy egy hónap múlva legyen. :)