Sziasztok!

Most sok vidámságot ne várjatok, mert az nincs. Egy ideje már szenvedek ezektől a dolgoktól, de most úgy néz ki, éppen a völgy alján vagyok (legalábbis nagyon remélem, mert ennél lejjebb nem akarok menni).

Ismerős az érzés, amikor nem akarsz tükörbe nézni, és azt is szeretnéd elfelejteni, hogy ki vagy valójában? Mert én nagyon szeretném, egyre sűrűbben... sőt, itt és most, azonnal akár.

Egyszerűen nem érzem azt, hogy bármire képes lennék, és még az alapvető dolgokat is fáj szinte megcsinálni, mert úgysem olyan az eredmény, amilyennek én akarom... és azon kívül, hogy önmagamat éppen eléggé megszidom miatta, még szidnak mások is (ezek szerint jogosan). És egyáltalán, itt ez a "minek próbálkozok még" érzés is... olyan, mintha nem lenne dolgom és ha van, azzal is többet ártok, ha megcsinálom.

Csak remélni tudom, de nagyon, hogy ez csak egy hullámvölgy és egy hét múlva mosolyogni fogok, mert most elég kilátástalannak tűnik... igazából legszívesebben csak ülnék a szoba sarkába, és nem is hagynám, hogy hozzám szóljanak... természetesen ilyenkor lesznek a legnagyobb szocialitást kívánó dolgok is, mert véletlenül pont most lesz osztálykirándulás, matek tábor... jelenleg úgy érzem, hogy háromszor le kell győznöm önmagam minimum ezekhez a dolgokhoz.

Igen, és ilyenkor meg lustának és hisztisnek érzem magam... komolyan, nagyon utálom ezt az egészet, magammal együtt. El akarom dobni a tükröket. Csak sírni szeretnék, másra úgysem vagyok képes...