"Ne a tükröt törd szét, ha bánt az önarckép, ha dühöt és bánatot érzel, ha a tükörbe nézel... Tudni talán nem kell, mitől jó egy ember álarcok nélkül, a világ tőled is szépül."

Ugye, milyen jó lenne elhinni? Úgy néz ki, kezdek hadilábon állni a dologgal. Egyszerűen kezd egy kicsit túl sok lenni a rossz dolog egyszerre, és amint végre úgy érzem, hogy túlléptem az egyiken, már kapom a következőt is. Mégis meddig lesz ez így? És meddig bírom én ki egyáltalán?

Nem nézek valami bizakodóan a dolog elé. Az a baj, hogy én már azt sem tudom, mire várjak... a hétvégére? Miért, hétvégén mivel lesz jobb? Szinte már az a rossz, ha nem tudok semmit csinálni (és például aludni kell), úgyhogy inkább sürögnék-forognék-pörögnék egész nap, de ugya fáradok azért minden értelemben.

Nem is akarok én itt panaszkodni, de hát tudjátok, valahol muszáj, és ma sajnos még egy embertől se kaptam meg, hogy panaszkodhatok neki... mert elküldenek, hogy nekik is sok a bajuk meg a dolguk, én már semmi rosszat ne mondjak. Ezzel csak az a gond, hogy minden nap ez van mostanában (tudom, hogy munka és határidő, csak nálam is pont most van káosz), szóval elég rossz a helyzert. (És kivételesen nem az etetés-altatásra gondolok, ami teljes egészében rám marad, mert az most jelenleg a legkisebb gondom.)

Szóval miért is várjam a hétvégét? Akkor talán elfelejtem az egész héten át tartó kudarcokat? Nem hinném, de én már mondani se merek semmit. Különben is, mint most így kb. századjára rá kell jönnöm, hétvégén itthon se leszek (nem kell ezen már meg se lepődni, mindig a legjobbkor van minden összezsúfolva).

Arról már ne is beszéljünk, hogy tanulni mennyit kellene, mert ott már megpróbálok túlélni (értsd: teljesíthetetlen az évvégi elvárás úgy, hogy mellette még az öcsémnek is van). De ezen már nem is aggasztom magam.

Sőt, igazából már semmin sem aggasztom magam, mert hogy is mondjam... felvettem a "nekem már úgy is mindegy" arcot, mostantól ez van fent, ez kicsit spórolós, legalább az idegeskedésre és az alaptalan félelmekre nem megy el a "felesleges" (máshol elengedhetetlenül szükséges) energia.

Hát ez van. Tényleg csak az a gond, hogy várni sincs már mit. Egyelőre csak túl kell élni, és arra kell gondolni, hogy hogyan is fogok én konyhát takarítani, hogy ne szabaduljon (már megint) el a pokol, hogy mit kéne tanulni holnapra (meg azutánra, stb.), és hogy kész-e a gyerek leckéje. Ja, meg hogy a nagyobbik alszik-e már. Még a vízzubogást se hallottam, úgyhogy nem árt utána nézni...