Néha szerencsésnek érzem magam. De tényleg. Még ha nem is úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném... Az az én egyetlen nagyon nagy problémám, hogy még a tökéletes sem lenne elég jó: hiszen soha, semmi sem elég. Valami biztos, hogy kimarad.

Ettől függetlenül igyekszem azt is megélni (és túlélni), ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy vártam, pedig ez az én természetemmel nem tartozik az egyszerűen kezelhető dolgok közé, nekem elhihetitek.

Szóval most jól vagyok. Legalábbis nagyjából, mert ez a nap pocsékan indult, de a vége egész jó. Most is lenne még sok dolgom, de azt érzem, hogy megmozdulni alig tudok, szóval majd kitaálok valamit... mert így aludni se tudok, hiszen nem "dolgoztam le" a napi kötelező mennyiséget. Na mindegy.

Nem mondom, hogy akárhogy megy akármi, én már boldog vagyok, de igyekszem... csak olyan rossz azt érezni, hogy semmi sem elég. Sosem leszek jobb, elég jó ahhoz, hogy a saját elismerésemet kivívjam. Akkor meg miért is várnám másoktól, hogy elismerjenek engem? Kicsit paradox helyzet lenne.

Pedig én tényleg úgy szeretnék jó lenni. Jobb, mint amilyen vagyok. Sokkal, akár százszor, ezerszer is, mert ezt nem érzem jónak. Szaladnak el velem (mellettem) a dolgok, én csak várom, hogy mit hoz a szerencse... a tipikus pengeélen táncolós helyzet. Néha úgy szeretnék én irányítani! Legalább a saját életemet. Hogy ne legyen mindig valami, csak egyszer érezném azt, hogy elégedett vagyok.

Na mindegy, nem hisztizek, nem nyávogok (de csak azért, mert fáradt vagyok), hanem kipróbálok valamit találni, hogy az elkövetkezendő egy (két? n?) órát túléljem még - lehetőleg kissé tevékenyebben, mint eddig.