Néha szerencsésnek érzem magam. De tényleg. Még ha nem is úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném... Az az én egyetlen nagyon nagy problémám, hogy még a tökéletes sem lenne elég jó: hiszen soha, semmi sem elég. Valami biztos, hogy kimarad.

Ettől függetlenül igyekszem azt is megélni (és túlélni), ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy vártam, pedig ez az én természetemmel nem tartozik az egyszerűen kezelhető dolgok közé, nekem elhihetitek.

Szóval most jól vagyok. Legalábbis nagyjából, mert ez a nap pocsékan indult, de a vége egész jó. Most is lenne még sok dolgom, de azt érzem, hogy megmozdulni alig tudok, szóval majd kitaálok valamit... mert így aludni se tudok, hiszen nem "dolgoztam le" a napi kötelező mennyiséget. Na mindegy.

Nem mondom, hogy akárhogy megy akármi, én már boldog vagyok, de igyekszem... csak olyan rossz azt érezni, hogy semmi sem elég. Sosem leszek jobb, elég jó ahhoz, hogy a saját elismerésemet kivívjam. Akkor meg miért is várnám másoktól, hogy elismerjenek engem? Kicsit paradox helyzet lenne.

Pedig én tényleg úgy szeretnék jó lenni. Jobb, mint amilyen vagyok. Sokkal, akár százszor, ezerszer is, mert ezt nem érzem jónak. Szaladnak el velem (mellettem) a dolgok, én csak várom, hogy mit hoz a szerencse... a tipikus pengeélen táncolós helyzet. Néha úgy szeretnék én irányítani! Legalább a saját életemet. Hogy ne legyen mindig valami, csak egyszer érezném azt, hogy elégedett vagyok.

Na mindegy, nem hisztizek, nem nyávogok (de csak azért, mert fáradt vagyok), hanem kipróbálok valamit találni, hogy az elkövetkezendő egy (két? n?) órát túléljem még - lehetőleg kissé tevékenyebben, mint eddig.

"Ne a tükröt törd szét, ha bánt az önarckép, ha dühöt és bánatot érzel, ha a tükörbe nézel... Tudni talán nem kell, mitől jó egy ember álarcok nélkül, a világ tőled is szépül."

Ugye, milyen jó lenne elhinni? Úgy néz ki, kezdek hadilábon állni a dologgal. Egyszerűen kezd egy kicsit túl sok lenni a rossz dolog egyszerre, és amint végre úgy érzem, hogy túlléptem az egyiken, már kapom a következőt is. Mégis meddig lesz ez így? És meddig bírom én ki egyáltalán?

Nem nézek valami bizakodóan a dolog elé. Az a baj, hogy én már azt sem tudom, mire várjak... a hétvégére? Miért, hétvégén mivel lesz jobb? Szinte már az a rossz, ha nem tudok semmit csinálni (és például aludni kell), úgyhogy inkább sürögnék-forognék-pörögnék egész nap, de ugya fáradok azért minden értelemben.

Nem is akarok én itt panaszkodni, de hát tudjátok, valahol muszáj, és ma sajnos még egy embertől se kaptam meg, hogy panaszkodhatok neki... mert elküldenek, hogy nekik is sok a bajuk meg a dolguk, én már semmi rosszat ne mondjak. Ezzel csak az a gond, hogy minden nap ez van mostanában (tudom, hogy munka és határidő, csak nálam is pont most van káosz), szóval elég rossz a helyzert. (És kivételesen nem az etetés-altatásra gondolok, ami teljes egészében rám marad, mert az most jelenleg a legkisebb gondom.)

Szóval miért is várjam a hétvégét? Akkor talán elfelejtem az egész héten át tartó kudarcokat? Nem hinném, de én már mondani se merek semmit. Különben is, mint most így kb. századjára rá kell jönnöm, hétvégén itthon se leszek (nem kell ezen már meg se lepődni, mindig a legjobbkor van minden összezsúfolva).

Arról már ne is beszéljünk, hogy tanulni mennyit kellene, mert ott már megpróbálok túlélni (értsd: teljesíthetetlen az évvégi elvárás úgy, hogy mellette még az öcsémnek is van). De ezen már nem is aggasztom magam.

Sőt, igazából már semmin sem aggasztom magam, mert hogy is mondjam... felvettem a "nekem már úgy is mindegy" arcot, mostantól ez van fent, ez kicsit spórolós, legalább az idegeskedésre és az alaptalan félelmekre nem megy el a "felesleges" (máshol elengedhetetlenül szükséges) energia.

Hát ez van. Tényleg csak az a gond, hogy várni sincs már mit. Egyelőre csak túl kell élni, és arra kell gondolni, hogy hogyan is fogok én konyhát takarítani, hogy ne szabaduljon (már megint) el a pokol, hogy mit kéne tanulni holnapra (meg azutánra, stb.), és hogy kész-e a gyerek leckéje. Ja, meg hogy a nagyobbik alszik-e már. Még a vízzubogást se hallottam, úgyhogy nem árt utána nézni...

Sziasztok!

Most sok vidámságot ne várjatok, mert az nincs. Egy ideje már szenvedek ezektől a dolgoktól, de most úgy néz ki, éppen a völgy alján vagyok (legalábbis nagyon remélem, mert ennél lejjebb nem akarok menni).

Ismerős az érzés, amikor nem akarsz tükörbe nézni, és azt is szeretnéd elfelejteni, hogy ki vagy valójában? Mert én nagyon szeretném, egyre sűrűbben... sőt, itt és most, azonnal akár.

Egyszerűen nem érzem azt, hogy bármire képes lennék, és még az alapvető dolgokat is fáj szinte megcsinálni, mert úgysem olyan az eredmény, amilyennek én akarom... és azon kívül, hogy önmagamat éppen eléggé megszidom miatta, még szidnak mások is (ezek szerint jogosan). És egyáltalán, itt ez a "minek próbálkozok még" érzés is... olyan, mintha nem lenne dolgom és ha van, azzal is többet ártok, ha megcsinálom.

Csak remélni tudom, de nagyon, hogy ez csak egy hullámvölgy és egy hét múlva mosolyogni fogok, mert most elég kilátástalannak tűnik... igazából legszívesebben csak ülnék a szoba sarkába, és nem is hagynám, hogy hozzám szóljanak... természetesen ilyenkor lesznek a legnagyobb szocialitást kívánó dolgok is, mert véletlenül pont most lesz osztálykirándulás, matek tábor... jelenleg úgy érzem, hogy háromszor le kell győznöm önmagam minimum ezekhez a dolgokhoz.

Igen, és ilyenkor meg lustának és hisztisnek érzem magam... komolyan, nagyon utálom ezt az egészet, magammal együtt. El akarom dobni a tükröket. Csak sírni szeretnék, másra úgysem vagyok képes...

Sziasztok!

Az elmúlt néhány napban nem tudtam jönni, de majd mesélek, mi minden történt.

Először azonban a frissítésekről: vigaszdíjul a néhány napos hanyagolásért most egy új menüt kezdtem el, Zene-bona néven. Ide a számomra kedves dalokat fogom betenni, a külföldieket fordítással együtt, amit én csináltam - bővebben erről a menüben. Már felkerült hat ABBA dalszöveg, fordítással együtt, majd még tervezek ma foglalatoskodni vele.

Pénteken ballagás volt, én meg ügyesen elfelejtettem, hogy ilyenkor ünneplőbe kell menni, pedig virágot is vittem, meg minden. Úgyhogy haza kellett jönni a normális ruháért... utána meg leszidtak, hogy miért nem maradtam ott dekorálni... mindegy, ebbe inkább nem is akarok belemenni.

Utálom a ballagást, a szó legszorosabb értelmében, mert előttem pont a lényegét veszíti el a dolog, hiszen a végzősök is utálják (volt alkalmunk látni-hallani). Pedig pont az lenne a lényeg, hogy az elmúlt 4-6 évük tiszteletére elbúcsúzunk tőlük - és ez az egyetlen, ami nem szépen valósul meg. Mi meg ülünk egy csomót egy helyben, órákat, és a végén semmi értelme. Eleve egyig voltak óráink, onnan ötig elméletben díszíteni kellett a termet (nem, nem tartott négy órán keresztül), utána öttől van a ballagási műsor fent. Na, ez nem volt egy rövid dolog... végül lejönnek (micsoda áldás, hogy már a második emeleten vagyunk és nem az elsőn!). Az egész majdnem hétig tartott. Ezzel nem az a baj, hogy két órát (meg az előtte való négyet) nem tudom kivárni, csak éppen a ballagási műsor, amit elvileg hallunk a hanszóróba, sose hallható. Szóval így utólag annyira nagyon soknak nem tűnik, de akkor az volt.

Ballagás után Adriáékhoz mentem és ott is aludtam (igen, végre valaki, aki hozzánk is eljön és még maguktól se tagad ki - nagyon örülök neki, na, bármennyire nem látszik :) ), szombaton pedig az ő osztályprogramjuk keretében vidámparkba mentünk. Annyira nem vagyok oda érte (mármint a vidámparkért) alapból, de így jó volt.

Szóval csak tegnap este értem haza, azért nem jöttem. A következő hét érdekes lesz az érettségi miatt, hétfőn nincs iskola, kedden-szerdán "délutáni" tanítás van, három-három órával (dupla irodalom, egy fizika). Csütörtöktől szombatig pedig osztálykirándulás... de jó (ez az utolsó részre vonatkozik)...

Később (13:12):  Folytattam a Zene-bona menüt, bővítettem egy Edith Piaf részleggel, ahol két dalát már megtekinthetitek (fordítással együtt - ebben még kevésbé vagyok ám biztos, mint az angolban!).

Még később (14:34): Létrehoztam egy új menüt, Mosoly menü néven. Az egyik almenüje már kész is, a másiknak a megvalósításához még ötleteket keresek.

Sziasztok!

Elnézést, hogy tegnap nem jöttem, nem volt igazából időm, és nem akartam több kifogást keresni, hogy miért halogassam a tanulást, így is csináltam eleget.

Megkaptam Solemtől a krediteket - amit ezúton is nagyon köszönök neki, hálás vagyok, hogy megismertettek a G-Portállal, és hogy lehetőséget adtak egy könnyebben, eredményesebben szerkeszthető oldal létrehozásához. Így frissíteni is több kedvem van.

Más... igen, most nagyon fáradt vagyok már, de igazából az a baj, hogy aludni azt így sem tudok, mert valami mindig van, amin kell gondolkozni. Érdekes, mert ma elég sok jó dolog történt velem és még is. Nem reagálok én már jól a jóra se mindig. Különben is, ilyenkor mindig jönnek a kérdések... megérdemlem én egyáltalán ezt? Vajon mivel szolgáltam rá? Rászolgáltam egyáltalán?

Konkrétan két dolog is volt, ami hasonlókat vet fel. Az első még az egyszerűbbik talán (nem, nem az, mert bonyolultabb elfogadni). Szóval... vajon tényleg létezik olyan, hogy valaki engem feltétel nélkül elfogad? És mégis ugyan miért tenné? Én nem voltam se okos, mondani se tudom már, amit gondolok, érzek, ugyan, honnan tudná, hogy én mit gondolok? És mióta lettem én ennyire távolságtartó? Tudom én azt, hogy nekem ez nem megy egyszerűen, de úgy néz ki, negatív irányba haladok. De talán azért így, az évek folyamán már egész jó arányt sikerült felállítanom. Sőt, ha az iskolára gondolok, nem a rossz jut eszembe, hanem ezek a dolgok... úgy néz ki, mégis kaptam itt valamit - nem is keveset.

A másodikon még ülni kéne egy kicsit, meg rágódni (ültem én már eleget rajta pedig...). Mert furcsa, hogy éppen így lett ennek vége. Illetve nem vége, folytatása, de szép folytatása (mondom, hogy jó dolog, na). Csak az vetődik fel, hogyha vajon soha se tudja meg, hogy mit gondoltam akkor, mi történne ma? Írtam azért én már elég durva dolgokat is... de hát el kell fogadnunk a gondolatainkat, ugye?

Tádám, visszatértem, már megint rébuszokban beszélek (ez így értelmes). Ne is próbáljatok megérteni, reménytelen eset vagyok.